Nyolc évvel ezelőtt, február 3-án pénteken reggel 6 órakor megállt a nemzeti légitársaság, a Malév. Sokan voltunk, akik azt gondoltuk, hogy nem baj, majd délben, délután, holnap újra indul más néven, más struktúrában. Nem így történt. Nem indult újra, nem volt meg hozzá a hatalom akarata. Az út szélén hagyták a szakmát, a légiközlekedési vállalat dolgozóit.
Évek óta megemlékezünk erről a napról a Párbeszéd terében, mert emlékezni muszáj. Akkor is, ha egyesek azt mondják, hogy engedjük már el, másokat is elbocsájtottak, más vállalatok is megszűntek, bezártak. Utóbbiakban igazuk van, előbbiben nincs. Ezt nem lehet elfelejteni, nem lehet nem emlékezni, mert a Malév nem egyszerűen egy vállalat volt, hanem egy nagy család, ahol generációk nőttek fel és dolgoztak együtt szülők és gyerekek.
Amíg van kivel, emlékezni kell, hogy volt egyszer egy Malév, hogy voltunk sokezren, akik nem munkahelynek tekintettük a repülőteret, nem szükséges kötelességnek a munkát. Az életünk volt.
Erről és sok minden másról beszélgettünk tegnap este kollégákkal, barátokkal és „civil” egykori utasokkal, néha keserédesen, néha vidámam, néha kicsit szomorúan.
Köszönjük, hogy eljöttek, köszönjük, hogy velünk emlékeztek.
